Tegnap. Az elbaszott tegnap...Tegnap beszéltünk telefonon és hát kiderült, hogy mi gond. Miért olyan furcsa. Miért ez a távolság. Már nem szeret, vagy legalábbis nem annyira mint pár hete. Azt mondja, hogy még szeret, a szívének nevez, de már nem ugyanaz...... már . Két hónap gondolkodási időt kért, hogy mi legyen, persze meg adom neki. Meg KELL adnom, talán ez segít, vagy nem, és akkor nem tudom mi lesz.....
Nagyon fáj......Nem az fáj amit mondott, hanem ez a megfoghatatlan düh és üresség. Ez a földöntúli fantasztikum amivel ez az egész belém hasít és mint valami erős sav szétmar belülről. Nem marad semmi csak a fájdalom, hogy valami olyasmit veszítek el amire talán soha sem voltam méltó és sohasem értettem meg. Még az okát sem tudom. Az örök kérdés marad csak: Miért? Miért most? Miért rossz ennyire? Miért nem mondta, hogy baj van?
A démonok ma éjjel nem hagytak aludni és nem is fognak. Amíg a tudatom és a lelkem legapróbb atomjai nem érzik azt, hogy a probléma elhárult, legyen akármi is ennek az egésznek a vége, addig bizony szenvednem kell. És nem abban a bibliai értelemben, hogy majd amikor elmúlik óriásit nyerek vele, hanem abban az értelemben, hogy belepusztulok.
Mindenhol ő van: az üres házak ablakiaiban, az utcán szembejövő emberek lelkében, a kávéban, a whiskymben, a levegő minden egyes apró rezdülésében.....
Érzem belehalok.
